"Narancsba borultak a pálmafák" - szól a Hungária egykori nagy slágerének egyik manapság egyre gyakrabban felemlegetett sora. (Ha igazak a hírek, egyszer még ezt is megélhetjük kies hazánkban.) Itt ugyan még nem tartunk, de az útra ráléptünk, ez kétségtelen.

Október 6-án az aradi vértanúkra emlékeztünk Kiss Ernő emléktáblájánál. Az emléktáblának helyet adó, újonnan rendbe hozott homlokzatrészlet ezzel a látvánnyal kápráztatta el a megjelenteket:

Kiss Ernő emléktáblájának felújított környezete

A hatás frenetikus! Azt hiszem, erre a helyzetre tökéletesen illő leírás a "se köpni, se nyelni" szófordulat. Számomra annyira piti, annyira ciki volt a helyzet, hogy hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, inkább nem foglalkozom vele, szóvá sem teszem azt a vizuális környezetszennyezést, amivel rikító narancssárga "keretezést" adtak nemzeti ünnepünknek.
Abban bízva, hogy az idén augusztus 20-i fiaskó egyedi félrelépésnek bizonyul, nyugodtan készültem az október 23-i kerületi ünnepségekre. Többször leírtam már, de most is megemlítem: kerületünkben kétségtelenül haladó hagyományt indított el a fideszes városvezetés azzal, hogy a kerületi rendezvényeinken, nemzeti ünnepeinken felkért szónokok rendre politikától távol álló személyek, elsősorban történészek, akik az ünnep apropóján a régmúlt történéseinek mindig újabb és újabb szeletét elevenítik fel megteremtve ezzel a valóban közös, valóban békés emlékezés, ünneplés lehetőségét. Ezzel a gyakorlattal magasra tették a lécet, melyet úgy maguknak, mint minden őket követő kerületi vezetésnek bizony illik majd megugrania. A meghívón feltüntetett szónokok személye reménnyel tölthetett el e téren, s nem is kellett csalódnom: mind Lomnici Zoltán, mind Pándy Tamás ragyogó, papir nélkül emondott beszédének külön értéke, hogy helyi kötődésre tett személyes jellegű utalások is helyett kaptak bennük. Különösen a pestszentimrei rendezvény ünnepi szónoka, Pándy Tamás visszaemlékezése volt megkapó - örülök, hogy hallhattam. Tekintettel arra, hogy a beszédek terén minden várakozásaimnak megfelelően alakult, nem is igazán kellett volna a billentyűzet elé ülnöm, ha nem történik két olyan apróság, melyekről nem szeretném, ha feledésbe merülnének.

Az egyik figyelemre méltó dolgot pesterzsébeti képviselőnk, Mach Péter egyik facebook-bejegyzéséhez mellékelt alábbi fotója kapcsán látom érdemesnek megemlíteni:

Koszorúk Peterzsébeten ....

Mivel a 22-i, Béke téri megemlékezésen nekem is feltűnt a FIDESZ koszorújának "különleges" színvilága, ma reggel visszamentem, hogy elkészülhessen a fotó:

... és Pestszentlőrincen.

S ha valakiben kétségek maradtak volna, vagy feltételezné a véletlenek szerencsétlen egybeesését, számukra itt a fotó a mai, pestszentimrei megemlékezésen elhelyezett FIDESZ-koszorúról:

A másik pedig az a polgármesteri beszéd volt, melyet a hivatalos ünnepséget követő kiállítás-megnyitó kapcsán hallgathattunk meg, s amely nem volt híján azoknak az indulatos, harcos frázisoknak, aktuálpolitikai utalásoknak, melyeket más, nálunk szerencsétlenebb kerületekben eddig is minden alkalommal el kellett szenvedjenek a megemlékezésekre kilátogatók, s melyektől mindez idáig dicséretesen önkorlátozó módon megkímélt bennünket e kerület vezetése.  Több beszédét hallottam már Ughy Attilának, s azokról eddig inkább elismerően szólhattam. Most azonban különösen bántó volt mindezt hallani egy tanár embertől, akinek habitusához, általam eddig megismert személyiségéhez nem illik a konfrontációt előtérbe helyező "kampányszöveg". Korábban írtam: magasra tették a lécet kerületi megemlékezéseink kapcsán. Most azt kell látnom, miközben a szónokok magasugrásban indulva elegánsan vitték az akadályt, polgármesterünk sportágat váltva limbózott egyet, s átsétált alatta. Kár volt ...

Igen, bűnözési hullámok. Nem egyszerűen növekvő bűnözésnek, hanem egyre megújuló, módszereiben és céljában is újabb és újabb Rubicont átlépő cselekménysoroknak vagyunk tanui. Amíg csak hall róla az ember, hajlamos pusztán a számokra, grafikonokra figyelni, s amíg utóbbi alpesi csúcsokat idéző magaslatokat nem rajzol a koordinátarendszerre, akár magában csendben morogva tudomásul venni a történéseket. A dolog megítélése mindenkinél akkor változik igazán, amikor közelről - ne adj' Isten, testközelből - tapasztalja meg a bűnözés gyászos következményeit. Nem hiszem, hogy lenne olyan közöttünk, akit elkerült volna eddig ez a tapasztalás, így nekem is kijutott - ezért még nem ültem volna a billentyűk elé. Loptak már el táskát, iratokat, pénzt, törtek már be és fel birtokomban levő ingatlant, illetve ingóságot - a nagyvárosi létben ez benne van, s bár maga ez a "beletörődés" önmagában nem teljesen normális érzés, azért idővel hozzá lehet edződni.

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem egy-egy bűneset kapcsán az elkövetés körülményei, a helyzet kezelése jobban felzaklat, mint az okozott kár iránt érzett felháborodás.

Amikor rokonomhoz fényes nappal délelőtt, az utcai ablakot betörve törnek be, s amikor ezt megismétlik az utca további 5-8 házában két héten belül, akkor azon megütközöm. Amikor a történtek hatására összezáró szomszédságnak azzal kell szembesülnie, hogy hiába finanszírozná meg az utcában a térfigyelő rendszer kiépítését, annak felügyeletére a "drót túloldalán" nincs erőforrás, és különben is "kertes házak között a rendszer nem elég hatákony", akkor meglepődöm, s amikor ezt elfogadva a helyiek megszerveznék saját térfigyelő hálózatukat, akkor kiderül, hogy arra meg joguk nincs, akkor már inkább felháborodom. 

Amikor közeli hozzátartozóm autójának üléséről úgy emeleik ki a táskáját a bevásárlóközpont parkolójában, hogy ő közben ugyanannak az autónak a csomagtartójába pakol, azt mondom "bátor volt" a nyomorult, de amikor kiderül, hogy a - rendőrségi megfogalmazásban - "napi több ilyen esetünk van" ellenére az egész hatalmas parkolót egyetlen kamera sem, mindössze egy biztonsági ember felügyeli, már meglepődöm. S miután tudatosul, hogy a felügyelettel megbízott személy szolgálati telefonján nincs városi vonal, így rendőrt még véletlenül sem tud hívni - tegyük gyorsan hozzá, nem is akar: az éppen kirabolt (telefon nélküli) ember helyzetének megoldásához való hozzájárulása kimerül a "Hívjon rendőrt asszonyom!" jó tanácsban - , nos akkor már inkább felháborodom.

Azt látom, megy a papírgyártás, az alibi-rendvédelem, pereg az "úgy-csinálunk-mintha" jól ismert filmje. Tisztában vagyok vele: az hogy én politikusként így látom a dolgot, csak "egy dolog". Nagyjából a "mégis kit érdekel", "ellenzéki, tehát elfogult, csak a rosszat látja" kategóriába tartozik - hajlandó vagyok ezt lenyelni, lévén a rendvédelem nem szakmám, nem értek hozzá.

A gond, kedves barátaim - és tisztelt illetékesek - ott van, hogy nem csak én látom így, hanem az igazán érintettek is. Nem, nem csak a tisztes polgárok ... a tisztességtelenek, a bűnözők. Tudják, az úgy van, hogy ebből élnek. Orruk van hozzá, hát gyorsan kiszagolják. És ha azt látják, gyenge a strázsa, mennek oda is, tesznek olyat is, ahova, és amit korábban nem! És elindul egy újabb hullám, ami maga alá temeti a régit, a kisebbet, a gyengébbet, a még talán kezelhetőt ...

És itt érkeztünk el a mai naphoz, bejegyzésem szomorú apropójához. Történt, hogy ma a képviselői irodában volt reggel dolgom, s a szomszéd bádogos szaküzletnél ez a kép fogadott. Elbeszélgettem a tulajokkal, megtudtam, hogy az eset valamikor este - nem éjjel, nem hajnalban! - történhetett, hogy a kár értékében csekély ugyan, de az üzletvitel szempontjából annál érzékenyebb az eltulajdonított dolgok hiánya, hogy reggel 6:30 óta várnak a helyszínelőkre, akik - mint utóbb kiderült - 10:30 körül meg is érkeztek, és hogy az igazi baj a kieső munkanapok által okozott kár ... és a bizalom megrendülése. Elmondták, a szomszéd boltot tavaly háromszor rámolták ki, őket akkor elkerülte a baj, de lám, most ők voltak soron ... és "mégis micsoda dolog, hogy a kerület legforgalmasabb útján ilyen megtörténhet, méghozzá nem is a legcsendesebb időszakban?!"

... Sajnáltam őket. Át tudom érezni a bosszúságot, dühöt, s miközben ezen gondolkoztam, elsétáltam egyik munkám helyszínére, mely kicsit odébb, de ugyancsak a forgalmas Üllői út mentén található. És mivel fogadnak? "Képzeljem, mi történt!? A házban lakó néni kórházba került, s míg bent feküdt, betörtek a lakásába, és elvitték értékeit."

Ez így már "kicsit" sok - mondhatni sokk - volt! Egyetlen napon csak az én ismerettségi körömben, egymástól néhány száz méteren belüli helszíneken két betörésről értesülni! És nem ám akárhol! Ez nem a "senki földje", nem is a "kerületszél", de még csak nem is a csendes kertvárosi övezet, ahol a gyér forgalom bűnre csábítja az arra vetemedőket. Ez a kerület legforgalmasabb útja, "A" fő út, ez az Üllői út!

"Hát mi folyik itt?" - csodálkoznának rá kerületére Kő Pál gyönyörű alkotásán Szécsi Margit szomorú szemei, de nem teszik: több hónapja már, hogy a szobor feje egy "színesfémgyűjtő" vagyonába olvadt.

Szeretek kerületi ünnepségekre járni. Legalább is eddig szerettem. Amikor az elsőre készültem, amin már hivatalból voltam jelen, 2010. október 23-át írtunk. Nagyon "friss", alig pár hetes képviselő voltam, aki addig csak meg-megjelent ilyen alkalmakkor, ha éppen tudott róla, itthon volt és rá is ért, viszont teljesen más egy közösség képviseletében emlékezni, koszorút, virágot elhelyezni. Kicsit szorongva készültem az első alkalomra, mert tartottam attól, hogy az új kerületi vezetés elsöprő, 2/3-os győzelme birtokában nekiront majd mindennek, ami "nem ők". Az országos politikában már akkor megjelenő mérhetetlen fideszes arroganciát, a tévedhetetlenségbe vetett hittel felvértezett új uralkodó osztályt látva erre - úgy gondolom -  minden alapom megvolt. Kellemesen csalódtam. A kerületi ünnepség 2010 októberének végén visszafogott, tényszerű, mégis emelkedett hangulatú, igazi közös ünnep volt. Rövid polgármesteri köszöntőt követően egy neves történész elevenített fel kevésbé ismert pillanatokat az '56-os forradalom kerületünket érintő eseményeiből.

Ez a kellemes élmény még sok ünnepségen keresztül megismétlődött. Éveken át gyakorlatilag az összes megemlékezésről jóleső érzésekkel és új ismeretekkel térhetett haza a résztvevő. A szervezők az ünnepet igyekeztek valóban ünneppé, közösen megélt eseménnyé tenni, ami valóban arról szól, ami: a békés, emelkedett emlékezésről. Rendszerré vált, hogy ismert történészek rövid beszédben méltatják az ünnep jelentőségét, amiben - mintha csak összebeszéltek volna - rendre olyan történéseket elevenítettek fel, olyan tényekre világítottak rá, amelyek a hallgatóság előtt kevésbé voltak ismertek. Így a közönség nem csak magát a közös ünneplés élményét, hanem új ismeretek megszerzését is kapta egy-egy kerületi ünnepségen.

De a dolgok változnak, és ha valami jó, azt mindig könnyebb elrontani, mint még jobbá tenni. Ennek vagyunk tanui immár közel egy esztendeje. 2012 októberében a pestszentimrei megemlékezés szónoka - nyilván a Mindszenty Emlékév apropóján is - már ellenségként állított a hallgatóság elé mindenkit, aki nem keresztény, nem magyar, sőt nem magyar keresztény. Rá egy hónapra új '56-os emlékművet avattunk a Hargita téren. Úgy az emlékmű megjelenésével, mint annak helyszínével sokunknak sok gondja volt. Schmidt Mária először az emlékmű létrehozásáról döntő testületi ülésen oktatott ki mindenkit, aki kifogást mert emelni, majd megismételte ugyanezt az emlékmű leleplezésekor is. Onnan már nem ünnepi érzésekkel a szívében jöttem el.

Szarvas Attila idei Hősök Napi beszéde a Pestszentlőrinci Temetőben újra a régi jó hagyományokat idézte: őszinte, befogadásra és megfontolásra érdemes mondatokat hallottunk tőle. Ismét egy szép megemlékezésen lehetett együtt a kerület.

S itt érkezünk el a tegnapi ünnepséghez, melyet Szent Imre herceg mellszobránál tartottunk a Sportkastély előtt. Az ünnepség szónoka Babucs Zoltán történész volt - a képen bal oldalon látható -, aki igazán új információkkal nem gazdagította a hallgatóságot, ellenben sikerült beszédét úgy átpolitizálnia, annyi aktuálipolitikai utalással megtűzdelnie, hogy jó érzéssel már nehéz volt hallgatni.

Az ismert történelmi tények felemlítésén túl az egyetlen érdemi megállapítása a szónoknak az volt, hogy Szent Istvánban mindenki mást lát: van aki az állam-alapítót, van, ki a nemzet egyesítőjét, van aki az első keresztény királyt, s van aki a nagy hadvezért látja benne - de mindannyian tiszteljük őt azért, amilyennek látjuk, s ez teszi őt igazán naggyá minden magyar ember szemében. És itt véget is érhetett volna, de sajnos nem így történt! Volt a beszédben minden: gépesített tatárjárás, mely '44-ben lerohanta hazánkat éppúgy, mint gaz, ellenséges Európa, mely soha nem volt kellően hálás a kereszténység utolós keleti védőbástyájának a sok véráldozatért, melyet az a Nyugat védelmében hozott. (Tekintettel arra, hogy ünnepről, ünnepen írok, nem szállok most vitába ezekkel a badarságokkal.)

Sértettség, dac és "meg-nem-értettség" áradt a beszédből ... s mire véget ért, az ünnep már megszűnt ünnep lenni: leginkább egy politikai naggyűlésen érezhették magukat a megjelentek. Én biztosan nem azért mentem oda, hogy ezt halgassam hazánk egyik legnagyobb ünnepén!

Tetszik vagy sem, elkezdődött a kampány! De aki úgy gondolja, hogy a közös ünnepeinket saját politikai céljaira használhatja fel, aki a szónoki pozíciójával visszaélve - hisz' a szónokot jól nevelt ember nem szakítja félbe - hirdet elfogultan féligazságokat, az téved, elveszítette a realitás-érzékét. Bízom benne, 2014 tavasza kijózanító üzenetet küld majd számukra!