Igen, bűnözési hullámok. Nem egyszerűen növekvő bűnözésnek, hanem egyre megújuló, módszereiben és céljában is újabb és újabb Rubicont átlépő cselekménysoroknak vagyunk tanui. Amíg csak hall róla az ember, hajlamos pusztán a számokra, grafikonokra figyelni, s amíg utóbbi alpesi csúcsokat idéző magaslatokat nem rajzol a koordinátarendszerre, akár magában csendben morogva tudomásul venni a történéseket. A dolog megítélése mindenkinél akkor változik igazán, amikor közelről - ne adj' Isten, testközelből - tapasztalja meg a bűnözés gyászos következményeit. Nem hiszem, hogy lenne olyan közöttünk, akit elkerült volna eddig ez a tapasztalás, így nekem is kijutott - ezért még nem ültem volna a billentyűk elé. Loptak már el táskát, iratokat, pénzt, törtek már be és fel birtokomban levő ingatlant, illetve ingóságot - a nagyvárosi létben ez benne van, s bár maga ez a "beletörődés" önmagában nem teljesen normális érzés, azért idővel hozzá lehet edződni.

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem egy-egy bűneset kapcsán az elkövetés körülményei, a helyzet kezelése jobban felzaklat, mint az okozott kár iránt érzett felháborodás.

Amikor rokonomhoz fényes nappal délelőtt, az utcai ablakot betörve törnek be, s amikor ezt megismétlik az utca további 5-8 házában két héten belül, akkor azon megütközöm. Amikor a történtek hatására összezáró szomszédságnak azzal kell szembesülnie, hogy hiába finanszírozná meg az utcában a térfigyelő rendszer kiépítését, annak felügyeletére a "drót túloldalán" nincs erőforrás, és különben is "kertes házak között a rendszer nem elég hatákony", akkor meglepődöm, s amikor ezt elfogadva a helyiek megszerveznék saját térfigyelő hálózatukat, akkor kiderül, hogy arra meg joguk nincs, akkor már inkább felháborodom. 

Amikor közeli hozzátartozóm autójának üléséről úgy emeleik ki a táskáját a bevásárlóközpont parkolójában, hogy ő közben ugyanannak az autónak a csomagtartójába pakol, azt mondom "bátor volt" a nyomorult, de amikor kiderül, hogy a - rendőrségi megfogalmazásban - "napi több ilyen esetünk van" ellenére az egész hatalmas parkolót egyetlen kamera sem, mindössze egy biztonsági ember felügyeli, már meglepődöm. S miután tudatosul, hogy a felügyelettel megbízott személy szolgálati telefonján nincs városi vonal, így rendőrt még véletlenül sem tud hívni - tegyük gyorsan hozzá, nem is akar: az éppen kirabolt (telefon nélküli) ember helyzetének megoldásához való hozzájárulása kimerül a "Hívjon rendőrt asszonyom!" jó tanácsban - , nos akkor már inkább felháborodom.

Azt látom, megy a papírgyártás, az alibi-rendvédelem, pereg az "úgy-csinálunk-mintha" jól ismert filmje. Tisztában vagyok vele: az hogy én politikusként így látom a dolgot, csak "egy dolog". Nagyjából a "mégis kit érdekel", "ellenzéki, tehát elfogult, csak a rosszat látja" kategóriába tartozik - hajlandó vagyok ezt lenyelni, lévén a rendvédelem nem szakmám, nem értek hozzá.

A gond, kedves barátaim - és tisztelt illetékesek - ott van, hogy nem csak én látom így, hanem az igazán érintettek is. Nem, nem csak a tisztes polgárok ... a tisztességtelenek, a bűnözők. Tudják, az úgy van, hogy ebből élnek. Orruk van hozzá, hát gyorsan kiszagolják. És ha azt látják, gyenge a strázsa, mennek oda is, tesznek olyat is, ahova, és amit korábban nem! És elindul egy újabb hullám, ami maga alá temeti a régit, a kisebbet, a gyengébbet, a még talán kezelhetőt ...

És itt érkeztünk el a mai naphoz, bejegyzésem szomorú apropójához. Történt, hogy ma a képviselői irodában volt reggel dolgom, s a szomszéd bádogos szaküzletnél ez a kép fogadott. Elbeszélgettem a tulajokkal, megtudtam, hogy az eset valamikor este - nem éjjel, nem hajnalban! - történhetett, hogy a kár értékében csekély ugyan, de az üzletvitel szempontjából annál érzékenyebb az eltulajdonított dolgok hiánya, hogy reggel 6:30 óta várnak a helyszínelőkre, akik - mint utóbb kiderült - 10:30 körül meg is érkeztek, és hogy az igazi baj a kieső munkanapok által okozott kár ... és a bizalom megrendülése. Elmondták, a szomszéd boltot tavaly háromszor rámolták ki, őket akkor elkerülte a baj, de lám, most ők voltak soron ... és "mégis micsoda dolog, hogy a kerület legforgalmasabb útján ilyen megtörténhet, méghozzá nem is a legcsendesebb időszakban?!"

... Sajnáltam őket. Át tudom érezni a bosszúságot, dühöt, s miközben ezen gondolkoztam, elsétáltam egyik munkám helyszínére, mely kicsit odébb, de ugyancsak a forgalmas Üllői út mentén található. És mivel fogadnak? "Képzeljem, mi történt!? A házban lakó néni kórházba került, s míg bent feküdt, betörtek a lakásába, és elvitték értékeit."

Ez így már "kicsit" sok - mondhatni sokk - volt! Egyetlen napon csak az én ismerettségi körömben, egymástól néhány száz méteren belüli helszíneken két betörésről értesülni! És nem ám akárhol! Ez nem a "senki földje", nem is a "kerületszél", de még csak nem is a csendes kertvárosi övezet, ahol a gyér forgalom bűnre csábítja az arra vetemedőket. Ez a kerület legforgalmasabb útja, "A" fő út, ez az Üllői út!

"Hát mi folyik itt?" - csodálkoznának rá kerületére Kő Pál gyönyörű alkotásán Szécsi Margit szomorú szemei, de nem teszik: több hónapja már, hogy a szobor feje egy "színesfémgyűjtő" vagyonába olvadt.