... na, az volt az, ami ma sérült. Nem kicsit, nagyon!
A kerület központi megemlékezésére gyűltünk össze ma délután 5 órakor a Béke téren (e névnek még lesz jelentősége!), a kopjafáknál, hogy méltóképpen emlékezzünk 1956 októberének forradalmi napjaira. Nem sikerült!
Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, bizony egyre kevesebben járnak ilyen rendezvényekre, ezért röviden elmondom, hogy minden kerületi ünnepségünk nagyjából ugyanazon forgatókönyv alapján zajlik: a Himnusz közös eléneklésével kezdünk, majd a köszöntő után valamilyen irodalmi vagy zenemű hangzik el. Ezt követi az adott rendezvény fő szónoka, aki (elvben) ünnepi beszédet tart. Az ő beszéde hordozza az ünnep üzenetét, ő adja a megemlékezés témáját, az által elmondottakra érdemes odafigyelni ... vagy ezért, vagy azért.
2010 óta vagyok képviselő, azóta kísérem igazán figyelemmel, hogyan is ünnepel a kerület. Többször hangot adtam már korábban is annak, hogy az első ciklusban kifejezetten szerettem ezekre a rendezvényekre járni. A FIDESZ kerületi hatalom-átvételével az vált gyakorlattá, hogy az ünnepségek vezérszónoka egy, az adott kort jól ismerő történész volt, aki a megemlékezés tárgyának idejéből emelt ki egy-egy kevésbé ismert részletet, és azzal ismertette meg behatóbban hallgatóságát. Minden ilyen ünnepség egy-egy történelem-óra volt, ellenzéki képviselőként is egy élmény. (Nem tudom, kormánypártiként milyen lehetett ezt megélni, de gondolom ők sem érzeték rosszul magukat.) Ekkor még a művelt, kulturált, politikai ellenfeleivel szűkre szabott keretei között meglehetősen liberálisan bánó Ughy Attila volt az "erős ember" a kormánypárt helyi szervezetében.
Változnak az idők. Az átszabott választási rendszer egy országgyűlési képviselőt engedett meg kerületünknek, és ezt a szerepet Kucsák Lászlóra osztották "odafönt", s ennek megfelelően túlnyomórészt az ő emberei kerültek hatalmi pozícióba "idelent". És ők azok, akik kijelölik az ünnepségek szónokait, így őket, rajtuk keresztül pedig Kucsák Lászlót terheli a felelőség azért is, ami példának okáért ma zajlott "megemlékezés" fedőnév alatt a békéről elnevezett téren, az '56-os mártírok kopjafáinál a kerület központi megemlékezésén.
Vissza kellett keresnem, ki volt az az egyenruhás, korábban sosem hallott ünneprontó beszélő fej, aki megkapta a lehetőséget, hogy '56 apropóján zavaros, történelmietlen, összefüggések helyett összeesküvés-elméletekkel egységbe foglalni szánt beszédével közel negyed órán keresztül csapjon zajt a téren. Krisár Miklós ny.á. alezredes ő, az Összefogás 1956 katonai és polgári örökségének megőrzéséért Közhasznú Egyesület ügyvezető elnöke. Nem ismerős? Meg kell mondanom, nekem sem volt az egészen addig, amíg az interneten kicsit utána kutatva fel nem leletem egyetlen publikált értékelhető tettét az elmúlt évek során: nem fogott kezet 2006-ban sem Gyurcsány Ferenccel, sem Szili Katalinnal, amikor Sólyom László kitüntette őt a Magyar Köztársaság Érdemrend (katonai tagozat) lovagkeresztjével. Szili miatt most lehet némi identitászavara, de bár ez lenne a legnagyobb problémája! (A kitüntetést persze átvette, ahogy a vele járó összeget is elfogadta.)
Krisár beszédének első, meglehetősen terjengős részében névsorolvasást tartott: felsorolta mindazon egykori harcostársait, barátait, ismerőseit, akiknek beszéde alapján az ad leginkább közös identitástudatot, hogy elhagyák a TIB-et (Történelmi Igazságtétel Bizottság), és megalakították azt a közhasznú egyesületet, melynek eddig nevét sem hallottuk, s melynek nevében ma szót kapott. (Krisár a képen jobb oldalon látható.)
Ezt követően nagy ívű, történelminek szánt áttekintést kaptunk '56 ürügyén Trianontól napjaink "migránshordái"-ig, de csak a "Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek Magyarország feltámadásában" fohászt követően, melyről köztudott, hogy a Horthy-rendszer alatt volt kötelező reggeli mantra az iskolákban oly' annyira, hogy - mint ma megtudhattuk - még a nebulók füzeteinek hátuljára is ezt nyomtatták. Volt ebben a beszédben minden, amit a mai hatalmi elit tagjai "elithez" tartozásuk indokán ki csak tirkán mondnak ugyan, de szívesen hallgatnak: cserben hagyott ország, csonka Magyarországtól, ránkzúduló, javainkra szomjazó szomszédok,on és megszálló szovjet csapatokon keresztül az áruló nyugatig és a "mindig mi védtük tűzzel vassal Európát" önámításáig minden.
Megtudhattuk, hogy Steinmetz kapitányt gyűlölték a magyarok, hogy '56-ban a nagyhatalmak már akkor eldöntötték az ország sorsát, amikor itthon még a szovjetek azt mondák, kivonják csapataikat az országból (Csúnya szovjet bácsik! Hát nem hazudtak az ellenségnek?! Skandallum). Hogy a szovjet értünk, magyarorkért cserébe nem avatkozott a szuezi válságba, és azok a gaz vörösök így miattunk hagyták magára szegény Egyiptomot. De '56-ban mégsem a megszálló szovjet volt a legnagyobb baj, hanem az áruló nyugat - azon belül is leginkább az USA -, mely' segítséget ígért, de nem küldött, viszont azóta is folyamatosan szorongatja az országunkat és finanszírozza annak gyalázását nagyhatalmú bankárok segítségével itthoni sajtó-lakájain keresztül .. .és persze a "pénzzel kitömött migránsok hordáit is támogatják anyagilag". Szó volt még természetesen a mindezt megalapozó "szupertitkos" megbeszélésekről (a kérdés persze megmaradt, hogy akkor ő honnan tud róla), arról, hogy mindenki nemzetrontó áruló, akinek mindezt nem így gondolja ... és sok más, hasonló dolgoról. Ha föllapozzuk bármelyik "zs-kategóriás" szélsőjobboldali sajtóorgánumot, akárhol találunk hasonló tartalmú, "örökké aktuális" cikkeket tömegével ...
A Dohnányi Zeneiskola növendékei kényszerűen és fagyoskodva hallgatták a beszédet, az "úri közönség", a kerületi közintézmények tiszteletet tevő dolgozóinak jó része feszengett, a kevésbé potens kormánypárti politikusok orruk alatt morogtak és fel-fel szisszentek egy-egy meredekebb állítás kapcsán, míg a választott vezetők mereven maguk elé nézve, érzelmektől mentes arccal hallgatták végig Krisár mondandóját. Igazán civil érdeklődő - azt kell mondanom, szerencsére - kevés volt, így csak néhány ember délutáni programjába rondított bele a szónok. Részünkről erős önuralomra volt szükség, hogy ne kiabáljunk közbe, mint ahogy egyre több erőre van szükség ahhoz, hogy minden köztünk fennálló véleménykülönbség ellenére továbbra is - nomen est omen: a párbeszéd jegyében - együtt ünnepeljük nemzeti ünnepeinket azokkal, akik ilyen méltatlan helyzetekbe kényszerítik a kerület békére vágyó polgárait a Béke téren.
Fentebb "programról" írok,"helyzetről" beszélek, nem "megemlékezésről" vagy "ünnepről" ... mert ünnep, az ma nem volt. Sajnos!
