Egy rövidet aludva a tegnapi sokkra ma átnéztem egy kicsit az országos és kerületi számokat egy-két engem érdeklő kérdést megválaszolandó. Talán elsőre furcsa lesz, hogy nem a választások hangos és fontos oldalával foglalkozom: országosan ki nyert, ki vesztett, s aki veszített hogyan és miért? Az új választási rendszerrel kapcsolatban azonban foglalkoztatott egy problémakör már hónapok óta, s az ott felmerülő kérdésekre immáron majdnem teljesen tisztán választ is adhatunk. Amennyiben ez a helyi ügyeket érinti, természetesen kitérek arra is.

Kérdéseim tehát:

1./ Mit jelentettek a jelöltünk szempontjából a bizniszpártok?

Nos, jelenlegi feldolgozottsági adatok szerint ezek a pártok itt a kerületben összesen 1689 szavazatot kaptak. Ha ebből levonom azokat, akik plakátragasztáson kívül legalább egyszer meg is jelentek a kerületben, akkor is cca. 1374 szavazatnál tartunk. De ha csak a megtévesztő nevű Együtt 2014 pártot nézem, akkor is 187 szavazat veszett a semmibe, aminek egy töredéke elég lett volna Ágnes győzelméhez.

2./ Mit jelentenek az ország gazdasága szempontjából a bizniszpártok?

Szerencsére semmit. Tudni véljük, érezzük, hogy a bizniszpártok ilyen mennyiségű megjelenése a FIDESZ érdekeit szolgálta. Azt is megtanultuk már, hogy a FIDESZ jól számol. Sokszor a kárunkra teszik, de ebben a konkrét esetben az államháztartás szempontjából legalább szerencsésen alakultak a dolgok, és ezek az elmúlt időszakban érdemi munkát nem végző alakulatok nem terhelik tovább mindannyiunk zsebét. Igaz, ez a "sokkal olcsóbb, egyfordulós" választás legalább kétszer annyiba került, mint a legutóbbi, de legalább egyikük sem érte el az 1%-ot, így egyiküket sem kell költségvetési pénzzel támogatni további 4 éven keresztül.

3./ Mit jelent a bizniszpártokhoz nevüket adó emberek, e pártok egyéni jelöltjeinek szempontjából ez a választás?

Röviden? Tragédiát! Itt a kerületben legalább is mindenképpen. (A többi körzet adatait nem volt időm átnézni.) Nem hogy a szükséges 2, de még az 1%-ot sem érte el egyikük sem, ami azt jelenti, hogy a jelöltségért kapott 1 millió forintot vissza kell fizetniük. Legtöbbjük ezt az összeget felajánlotta a pártjának, hogy az a központi büdzsét gazdagítsa. Nem lennék meglepve, ha azok az üzleti körök, amelyeknek érdekében állt, hogy az országos lista megállításával 100 milliókhoz jussanak pusztán elszámolási kötelezettséggel, nem törnék magukat, hogy megsegítsék egyéni jelöltjeiket a választás után. Újabb emberek kerültek ezzel az út szélére. Nem tudom, ott hagyják-e őket, de nincsenek illúzióim.

A mór megtette kötelességét, a mór mehet!

Scheiring Gábor ragyogó írást tett közzé az elmúlt négy évről. Tulajdonképpen egy képviselői beszámoló, így sok személyes tapasztalatot, információt is tartalmaz, mégis szívesen ajánlom, ugyanis én is nagyon közelről éltem meg az összes történést és nehéz döntést, melyet Gábor most megjelent írásában felsorol. Ilyen volt ezt a ciklus "belülről".

Aki néz bűnügyi történeteket, olvas krimiket, az tudja, hogy a nyomozó cselekedetei között van az is, hogy keresi bűn elkövetésének indítékát. A helytelen politika, közös ügyeink vétkes intézése hasonló, bár az indítékok után kutakodó viszonylag gyorsan megtalálja azt: legtöbbször a pénz, a vagyon megszerzése az. Egy ilyen időszakban a helyes politika arról is kell szóljon, hogy a hatalmon elkövetett bűn maga szolgáljon indítékul a cselekvésre. Ennek vannak látványos formái,

melyekben nem szűkölködött ez a négy év, és van egy, a törvény ereje által is kifejzetten titokban elökvethető. És bár a feltételes mód a magyar nyelvben lehetőséget jelöl, ez az én szememben egyúttal kötelesség is. Ezzel teszek én is pontot ennek a négy évnek a végére, amikor most elmegyek szavazni.

Nem vagyok pacifista. Voltam katona. A sorkatonaság intézményét honvédelmi szempontból teljesen fölöslegesnek, össztársadalmi - és elsősorban szociológiai - szempontból azonban legalább ennyire hasznosnak tartottam.(*) A hazafias nevelést is fontosnak tartom, és részének tekintem a hazát vagy akár "csak" a közrendet fegyverrel védők, illetve bármely más védelmünket, biztonságunkat szolgáló hivatás mielőbbi megismertetését az új generációkkal.

DE! Van pár alapvetés, amit nemhogy illene, de be KELLENE tartanunk, ha egészséges szemléletű ifjakat akarunk nevelni.

Az egyik ilyen, hogy valódi fegyvert óvodás kezébe nem adunk, vagy ha mégis, úgy nem engedjük, hogy azt társaira fogja, s ha ez mégis megtörténne, legalább nem ezzel illusztráljuk, milyen jól is sikerült a rendezvény. A kerületi sajtó egyik cikke arról szól, hogy a Dráva oviban rendvédelmi napokat tartottak. Ez jó! Megvan ennek a kialakult gyakorlata, rendje és módja. Az én gyermekkoromban is voltak ilyenek, csak akkoriban az MHSZ jött házhoz, nem a Katonai Rendészet. Hoztak okos kutyákat, színes képeket, maketteket harcjárművekről, volt akadályverseny, ...stb. Fegyvert, valódi fegyvert először általános iskolában láttunk, kezünkbe felsősként vettünk. Az a fegyver egy légpuska volt. Emberi élet kioltására gyakorlatilag alkalmatlan eszköz - persze meg lehet vele oldani, de inkább bunkósbotként használva, mintsem rendeltetése szerint. Középiskolában kaptunk először kézbe robbanó működési elvű fegyvert, ú.n. kisöbű sportpuskát. Lőtéren, szigorúan ellenőrzött körülmények között. Ez már valóban veszélyes fegyver volt, de mégiscsak egy sportszer. S végül a katonaságnál került a kezünkbe valódi harcezköz: AK-47-es gépkarabély (illetve néhányaknak maroklőfegyver is). Ami az összes esetben közös volt: az adott fegyvert még töltetlen állapotban sem volt szabad társaink irányába fordítani, nem hogy rájuk emelni! Mert ez a rendje! Ezt kellett legelőször megtanulni, mert ez szavatolta a biztonságunkat.

Ehhez képest:

"Talán a legnagyobb élményt az jelentette az óvodásoknak, főként a fiúknak, hogy igazi katonai fegyvereket vehettek a kezükbe ..."

... írják a cikkben.

"Katona! Töltetlen fegyver márpedig nem létezik!"

Ezt meg a kiképző tisztem mondta. Ő jobban értett hozzá.

Nem akarom a dolgot a valódi súlyánál nagyobbnak mutatni. Feltehető a kérdés, miért kell egy cikk egyetlen képecskéje köré ekkora feneket keríteni, de a helyzet az, hogy ez az egyetlen képecske nagyon sokat mutat:

• megmutatja, hogy annak a katonának vagy rendőnek, aki ezt a fegyvert kiadta a kezéből - szemlátomást biztosítva, és nyilván kitárazva, többször ellenőrizve veszélytelenségét - már "nincs a vérében", amit a mi generációnkba még beleneveltek, s amit csak azok a korombeli férfiak nem tudnak, akik valamilyen módon kibújtak a sorkatonai szolgálat alól: fegyvert kisgyermek kezébe nem adunk, fegyvert másik emberre indokolatlanul nem fogunk, s ezt másnak sem engedjük! Más lenne a képzés? Vagy csak a képzettségi állapot? Gyakorlatilag mindegy is ...
• megmutatja, hogy agyonszabályozott és a végletekig adminisztrált oktatási-nevelési rendszerünkben nincs szabály arra, hogy egy oktatási-nevelési intézménybe melyik korosztályhoz hogyan, és milyen módon kerülhet be fegyver. S amire központi szabály nincs, arra úgy tűnik kerületi szinten sem tartják szükségesnek az illetékesek, hogy alkossanak.
• megmutatja, hogy kampányidőszakban a minimális önkontrollt sem tanusítja a kerületi média még abban sem, aminek az égvilágon semmilyen politikai üzenete nincs. Mert a képnek valóban semmilyen politikai üzenete nincs. Más üzenete van, hisz' mint minden publikáció, melyhez pozitív kommentár társul, példát mutat. De ez a példa rossz! (Ha a fenti kép nem jelenik meg, esetleg néhány háborgó szülő telefonál, vagy szól az óvónőknek, hogy Na, ezt azért mégse! , de csak nagyon szűk körben derült volna ki, hogy mégis "mi jelentette a legnagyobb élményt a gyerekeknek". Hát ne ez jelentse!)

Rakjuk tehát helyére a dolgot! EZT NEM SZABAD!

(*) Tetszik vagy nem, beismerjük, vagy sem, legtöbben úgy élünk, hogy csak szűk környezetünk életviszonyait, gondolkodását, s így alapvető motívációit ismerjük meg életünk során. Ezt értjük, az ezeket a mintákat követőkkel vagyunk toleránsak, vagy kritikusak, de befogadók. A sorkatonai szolgálat talán az egyetlen időszak volt felnőtté válásom során, amikor teljesen - értsd: gyökeresen - más közegből érkező emberekkel is meg kellett találnom a közös hangot, s együtt kellett velük működjek. Ez az időszak volt az is, amikor meg kellett tanulnom, hogy egy adott dologhoz nálam jobban értő ember utasításait abban az adott dologban feltétel nélkül kellett elfogadnom akkor is, ha más területen már egy érettségivel a hátam mögött is sokkal többet tudtam a világról, mint ő. Fegyelemre, együttműködésre és önuralomra nevelt. Egy év elég volt. De az az egy év hasznos volt.