Nem vagyok pacifista. Voltam katona. A sorkatonaság intézményét honvédelmi szempontból teljesen fölöslegesnek, össztársadalmi - és elsősorban szociológiai - szempontból azonban legalább ennyire hasznosnak tartottam.(*) A hazafias nevelést is fontosnak tartom, és részének tekintem a hazát vagy akár "csak" a közrendet fegyverrel védők, illetve bármely más védelmünket, biztonságunkat szolgáló hivatás mielőbbi megismertetését az új generációkkal.

DE! Van pár alapvetés, amit nemhogy illene, de be KELLENE tartanunk, ha egészséges szemléletű ifjakat akarunk nevelni.

Az egyik ilyen, hogy valódi fegyvert óvodás kezébe nem adunk, vagy ha mégis, úgy nem engedjük, hogy azt társaira fogja, s ha ez mégis megtörténne, legalább nem ezzel illusztráljuk, milyen jól is sikerült a rendezvény. A kerületi sajtó egyik cikke arról szól, hogy a Dráva oviban rendvédelmi napokat tartottak. Ez jó! Megvan ennek a kialakult gyakorlata, rendje és módja. Az én gyermekkoromban is voltak ilyenek, csak akkoriban az MHSZ jött házhoz, nem a Katonai Rendészet. Hoztak okos kutyákat, színes képeket, maketteket harcjárművekről, volt akadályverseny, ...stb. Fegyvert, valódi fegyvert először általános iskolában láttunk, kezünkbe felsősként vettünk. Az a fegyver egy légpuska volt. Emberi élet kioltására gyakorlatilag alkalmatlan eszköz - persze meg lehet vele oldani, de inkább bunkósbotként használva, mintsem rendeltetése szerint. Középiskolában kaptunk először kézbe robbanó működési elvű fegyvert, ú.n. kisöbű sportpuskát. Lőtéren, szigorúan ellenőrzött körülmények között. Ez már valóban veszélyes fegyver volt, de mégiscsak egy sportszer. S végül a katonaságnál került a kezünkbe valódi harcezköz: AK-47-es gépkarabély (illetve néhányaknak maroklőfegyver is). Ami az összes esetben közös volt: az adott fegyvert még töltetlen állapotban sem volt szabad társaink irányába fordítani, nem hogy rájuk emelni! Mert ez a rendje! Ezt kellett legelőször megtanulni, mert ez szavatolta a biztonságunkat.

Ehhez képest:

"Talán a legnagyobb élményt az jelentette az óvodásoknak, főként a fiúknak, hogy igazi katonai fegyvereket vehettek a kezükbe ..."

... írják a cikkben.

"Katona! Töltetlen fegyver márpedig nem létezik!"

Ezt meg a kiképző tisztem mondta. Ő jobban értett hozzá.

Nem akarom a dolgot a valódi súlyánál nagyobbnak mutatni. Feltehető a kérdés, miért kell egy cikk egyetlen képecskéje köré ekkora feneket keríteni, de a helyzet az, hogy ez az egyetlen képecske nagyon sokat mutat:

• megmutatja, hogy annak a katonának vagy rendőnek, aki ezt a fegyvert kiadta a kezéből - szemlátomást biztosítva, és nyilván kitárazva, többször ellenőrizve veszélytelenségét - már "nincs a vérében", amit a mi generációnkba még beleneveltek, s amit csak azok a korombeli férfiak nem tudnak, akik valamilyen módon kibújtak a sorkatonai szolgálat alól: fegyvert kisgyermek kezébe nem adunk, fegyvert másik emberre indokolatlanul nem fogunk, s ezt másnak sem engedjük! Más lenne a képzés? Vagy csak a képzettségi állapot? Gyakorlatilag mindegy is ...
• megmutatja, hogy agyonszabályozott és a végletekig adminisztrált oktatási-nevelési rendszerünkben nincs szabály arra, hogy egy oktatási-nevelési intézménybe melyik korosztályhoz hogyan, és milyen módon kerülhet be fegyver. S amire központi szabály nincs, arra úgy tűnik kerületi szinten sem tartják szükségesnek az illetékesek, hogy alkossanak.
• megmutatja, hogy kampányidőszakban a minimális önkontrollt sem tanusítja a kerületi média még abban sem, aminek az égvilágon semmilyen politikai üzenete nincs. Mert a képnek valóban semmilyen politikai üzenete nincs. Más üzenete van, hisz' mint minden publikáció, melyhez pozitív kommentár társul, példát mutat. De ez a példa rossz! (Ha a fenti kép nem jelenik meg, esetleg néhány háborgó szülő telefonál, vagy szól az óvónőknek, hogy Na, ezt azért mégse! , de csak nagyon szűk körben derült volna ki, hogy mégis "mi jelentette a legnagyobb élményt a gyerekeknek". Hát ne ez jelentse!)

Rakjuk tehát helyére a dolgot! EZT NEM SZABAD!

(*) Tetszik vagy nem, beismerjük, vagy sem, legtöbben úgy élünk, hogy csak szűk környezetünk életviszonyait, gondolkodását, s így alapvető motívációit ismerjük meg életünk során. Ezt értjük, az ezeket a mintákat követőkkel vagyunk toleránsak, vagy kritikusak, de befogadók. A sorkatonai szolgálat talán az egyetlen időszak volt felnőtté válásom során, amikor teljesen - értsd: gyökeresen - más közegből érkező emberekkel is meg kellett találnom a közös hangot, s együtt kellett velük működjek. Ez az időszak volt az is, amikor meg kellett tanulnom, hogy egy adott dologhoz nálam jobban értő ember utasításait abban az adott dologban feltétel nélkül kellett elfogadnom akkor is, ha más területen már egy érettségivel a hátam mögött is sokkal többet tudtam a világról, mint ő. Fegyelemre, együttműködésre és önuralomra nevelt. Egy év elég volt. De az az egy év hasznos volt.