Mindig tanul az ember! Figyelmesebben kellett volna elolvasnom az SZMSZ-t: csak a közmeghallgatás általam vélelmezett funkciója iránti tiszteletemnek, valamint fölvállalt tájékoztatási kötelezettségem betartásának köszönhető, hogy nem hagytam ki egy képviselő-testületi ülést! Történt ugyanis, hogy ma délután jégpálya ügyben ismét megfordultam a Hivatalban, hogy egyeztessek a Polgármesterrel, valamint az OKSIB elnökével, Szarvas Attilával. Élesbe fordult a dolog, kedvezően alakulnak az események ... de most nem erről szeretnék írni.
16:45-re értem be, és úgy terveztem, hogy este 8-kor már sokad magammal ott ülök a vitafórumon Daniel Cohn-Bendittel, az Európai Parlament zöld frakciójának társelnökével. A megbeszélés végén alapvetően elégedetten fölállva ránéztem az órámra, s csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy "Ideje is abbahagynunk, hiszen kezdődik a közmeghallgatás. Itt maradok, mert az első napirendi pont a polgármesteri beszámoló, s úgy gondolom, azt illik minden képviselőnek meghallgatnia." Mire jött a válasz Ughy Attilától - ugyanúgy, 'csak úgy mellékesen', hogy "Azt bizony jól teszem, de nem annyira a polgármesteri beszámoló miatt, mint inkább azért, mert a közmeghallgatás tulajdonképpen egy rendhagyó képviselőtestületi-ülés." :-) Hát ez van. Maradtam. Végig. 21:30-ig.
Meghallgattam a polgármester, majd a kerületi rendőrkapitány beszámolóját, s végül a polgárok kérdéseit és az azokra adott válaszokat.
Az egyik szemem sír, a másik nevet.
Kezdjük a végén: örülök, mert nagyon hasznos volt végigülni a közmeghallgatást. Gyakoroltuk a demokráciát. Felemelő érzés volt. Jó volt hallgatni a kerület lakóit, és jó volt hozzátenni a saját véleményemet egy-egy kérdéshez. Örülök, mert szakmámból kifolyólag sok lakossági fórumon voltam már, de ott mindig ellentétek feszültek egymásnak, rossz, 'gyilkos' indulatok uralkodtak, ahonnan az ember szíve szerint szabadult volna, ahogy teheti. Itt egy percig nem éreztem ezt.
(Na jó, hazudok: mint minden ilyen eseményen, itt is van olyan, akit megigéz, hogy mikrofont adnak a kezébe, és kihangosítva hallja saját hangját, ugyanakkor összezavarja a nyilvánosság, s ezért aztán jó hosszan fogalmaz meg olyan összefüggéstelen gondolatfoszlányokat, melyek közül nehéz - ha nem lehetetlen - összerakni a megszólalás eredeti szándékát. De hát ez vele jár. Az ember igazság szerint nem hallgatná, mert kínos. Nem nekem. A megszólalónak. Feszeng, ideges. Ő is hallja, hogy a többiek pusmognak, kuncognak, de azt a gondolatot még be akarja fejezni ... és még akart valamit mondani. Aztán végre befejezi, leül. Akkor pedig a válaszadón - rendszerint a polgármesteren - van a feszengés sora. Sértőt nem mondhat, semmit mondó 'lufit' nem akar, mást meg nem igazán lehet ... Aztán csak túl vagyunk rajta valahogy. Gyerünk tovább!)
Szóval örülök, mert a döntő többség nem hozza magát zavarba. Valós problémákat vetnek föl, olyanokat, amire lehet is megoldást találni, és azt el is várják. Jó látni az interakciót választó és választott képviselője között.
És külön örülök, hogy mire hazaérek, és bekapcsolom a gépet, hogy a napi adminisztrációt elvégezzem, már kint a cikk az önkormányzat honlapján az esti eseményről. Sokat még nem mond, de a lényeg azért benne van. És különben is! Ez igen!
De az örömnek itt vége is.
Szomorú is vagyok ugyanakkor. Szomorú, mert lemaradtam a vitaestről, amire nagyon szerettem volna elmenni.
Szomorú azért is, mert a meghallgatáson olyan problémák merülnek föl, amik az elmondások szerint nem először kerülnek a testület elé. Visszatérő, megoldatlan gondok. Pedig többségük megoldható. Miért nem oldották már régen meg azokat?
Szomorú azért is, mert a kérdések nagy része nem is kéne kérdés legyen - főleg nem testületi szintű ülésen. Kisebb nagyságrendű dolgok - hivatali apparátus szintjén kezelhető majd' mindegyik. Két kérdés is fölmerül bennem ennek kapcsán. Mit old meg a hivatal, ha ezt sem? És valóban ezek a legnagyobb problémák?
És végül szomorú azért, mert a hallgatóság átlagéletkora 60 év fölött volt. Nem az a baj, hogy nyugdíjasok jönnek el! Az a baj, hogy mások, más korosztályok nem. Pedig problémáik nekik is vannak, ez egészen biztos. Mégsincsenek itt - tisztelet az egy-két kivételnek. Ők nem bíznak ebben az intézményben? Nem hiszik, hogy érdemes rászánni egy estét?
Aztán végül mégis örül a szívem, mert arra gondolok, talán a fiatalok itt voltak. És akkor nem baj! Akkor minden rendben.
